A poszt forrása: port.hu
ereken 15 háborús film nyerte el a legnagyobb kitüntetést, a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, és a legutóbbi jelölt, a "csak" a legjobb idegen nyelvű alkotásnak szavazott Nyugaton a helyzet változatlan kapcsán össze is gyűjtöttük mindet.
Szárnyak (1927)
A magyarul helyenként a Fiatal sasok címmel futó I. világháborús film büszkélkedhet a legeslegelső legjobb filmnek járó Oscar-díjjal, és egyben ez az egyetlen (igazi) némafilm, amely a díjat elnyerte. Igaz, a szobrot megosztva kapta a Virradat című, Friedrich Wilhelm Murnau rendezte hangosfilmmel. A Szárnyak két fiatal amerikai pilóta története, akik eleinte egymás riválisai – ugyanabba a lányba szerelmesek -, ám hamarosan a legjobb barátokká és igazi fegyvertársakká válnak, és együtt harcolnak az I. világháborúban Franciaországban.
A filmben az akkor még kevésbé ismert Gary Cooper is kapott egy kisebb szerepet – aki később az egyik legjobb első világháborús film, az igaz történet alapján készült York őrmester (1941) címszereplője lett, Oscart is kapott érte. William A. Wellman egyébként maga is pilótaként harcolt a háborúban, nem csoda, hogy olyan hitelesek a nagyszabású, hosszan és rengeteg odafigyeléssel készült csatajelenetek.
Nyugaton a helyzet változatlan (1930)
Erich Maria Remarque önként jelentkezett katonának az I. világháborúba, és az ott szerezett - egész életét meghatározó - élményeit a Nyugaton a helyzet változatlan címmel 1929-ben megjelent és világsikert aratott regényében foglalta össze. A gimnáziumból épphogy kikerülő, hazafiasságtól fűtött fiatal nemzedék szemszögéből mutatja be a háború nyomorúságát és az emberekre gyakorolt iszonyú hatását. A lövészárok-háború mindmáig egyik leghitelesebb és legmegrázóbb ábrázolását Oscar-díjjal jutalmazták – ám a nácik gyűlölték. A mozikba náci rohamosztagosok törtek be, ahol kígyókat, patkányokat engedtek szabadon, bűzbombákat robbantottak, tiltakozva a vetítések ellen.
Hatalomra kerülésük után a filmet azonnal betiltották Németországban „németellenessége” miatt – ironikus módon Lengyelországban is erre a sorsra jutott, de ott azért, mert „németbarátnak” tartották. Az eredeti mű erejét mutatja, hogy a legújabb, ezúttal német nyelvű feldolgozás is aratott az Oscaron: Edward Berger rendezése elvitte a legjobb idegen nyelvű filmnek, a legjobb fényképezéséért, látványtervéért és zenéért járó Oscart.
Elfújta a szél (1939)
Az amerikai polgárháború idején játszódó történet főhőse egy georgiai ültetvényes gyönyörű lánya, Scarlett O'Hara (Vivien Leigh). A tüzes és makacs teremtés hiába szerelmes a szomszéd birtokos legidősebb fiába, Ashley-be (Leslie Howard), a fiatalember mégsem őt, hanem unokatestvérét választja. Házasság és pusztulás, születés és halál kíséri végig Scarlett életét, melyben egy különös férfi, Rhett Butler (Clark Gable) válik főszereplővé. Bár a cselekmény helyszínéül szolgáló Atlanta sokáig a Dél biztos hátországa volt, a háború végül a várost is utoléri, Sherman tábornok megtorló hadjárata mindent letarol, ami az útjába kerül, és hősnőnk is megtapasztalja a harcok borzalmait. Az erősen a Dél felé hajló regény alapján készült monumentális film utólag rengeteg kritikát kapott a rabszolgaság „megengedő” ábrázolásáért, és amiért a portyázó északi katonák a kizárólagos rosszfiúk, de az Elfújta a szél a maga idejében elképesztő siker volt, amit a 8 versenykategóriában elnyert és két tiszteletbeli Oscar-díj is jól jelez.
Mrs. Miniver (1942)
Mrs. Miniver és családja az angol középosztálybeliek boldog és kiegyensúlyozott életét éli, a második világháború kitörése azonban felforgatja békés mindennapjaikat. A legidősebb fiú bevonul a légierőhöz, az apja motorcsónakokat gyűjt össze, hogy segítsen a vereséget szenvedett brit expedíciós haderő kimenekítésében, az asszony pedig véletlenül szemtől-szembe kerül egy, a környéken bujkáló német ejtőernyőssel. William Wyler (Római vakáció, Ben Hur) filmje az első olyan alkotás volt, amely hősei II. világháborús élményét dolgozza fel, ráadásul még a világégés kellős közepén, bár háborús filmnek csak megszorításokkal nevezhetjük. Az utókor némileg megfeledkezett erről az alkotásról, nem úgy, mint a rákövetkező év legjobb filmjéről, a szintén a háború alatt játszódó, de magát a harcokat be sem mutató Casablancáról.
Életünk legszebb évei (1946)
A háború utáni amerikai filmművészet egyik legdöbbenetesebb alkotása, amely lélektanilag rendkívül árnyalt kórképet ad a kortárs Amerikáról. Hőse három leszerelt katona, akik a háborúban eltöltött időszakot tartják életük legszebb éveinek, hiszen hősnek érezhették magukat.
Most egyikük rokkantnyugdíjas veterán, a másik vezető banktisztviselő, a harmadiktól pedig éppen válik a felesége, mondván ő egy havi 400 dollár zsolddal rendelkező katonatiszthez ment férjhez, nem egy heti 32.50-et kereső bárpincérhez, akivé a férje vált. Ez volt az első és egyetlen alkalom a díj történetében, hogy egy színész kettő szobrot kapott ugyanazért a szerepért. A mindkét karját elveszített tengerészt az a Harold Russell játszotta, aki megjárta a világháborút, és egy sebesülés miatt mindkét karját amputálni kellett: a legjobb férfi mellékszereplő mellett egy tiszteletbeli Oscart is kapott, mert a filmben nyújtott alakításával reményt adott a rokkant veteránoknak és bátorságot öntött beléjük.
Most és mindörökké (1953)
1941, Hawaii. Prewitt közlegényt (Montgomery Clift), aki civilben ökölvívó volt, arra akarja kényszeríteni felettese, Holmes százados, hogy bokszoljon az egység színeiben. Mivel Prewitt már korábban elhatározta, hogy soha többé nem veszi fel a kesztyűt, nem engedelmeskedik a parancsnak. Ettől kezdve pokollá változik az élete. Közben a jóképű Warden őrmester (Burt Lancaster) szemet vet a százados feleségére, a kikapós Karenre (Deborah Kerr). Még senki sem sejti, hogy néhány nap múlva bombák hullanak Pearl Harborra.
A főleg westernjei után ismert Fred Zinnemann a háborús veterán James Jones regényét vitte vászonra, de a film igazi sztárja Angelo Maggio közlegényt alakító Frank Sinatra volt, aki ekkor kapta első igazi nagy szerepét – pedig a forgatási szünetek alatt vett színjátszó leckéket Montgomery Clifttől, már amikor éppen mindketten józanok voltak. És igen, ez a film tette népszerűvé a Hawaii ingeket!
Híd a Kwai folyón (1957)
Hőseink japán fogságban lévő brit katonákról van szó egy burmai hadifogolytáborban, akiknek Nicholson ezredes (Alec Guinness) a parancsnoka. Ő elsősorban rendet akar és eredményeket, még akkor is, ha ezek az eredmények végső soron az ellenséget szolgálják – és ott van vele szemben Saito ezredes (Sessue Hayakawa), akit tényleg sikerül is lenyűgöznie a címbeli vasúti híd felépítésével, de milyen áron? David Lean, az angol történelmi filmek mestere, az Arábiai Lawrence és a Doktor Zsivágó rendezője, ezzel a munkájával hét Oscar-díjat hozott. Az egyiket természetesen Sir Malcolm Arnold kapta a klasszikussá vált zenéért – egy másikat érdekes módon az eredeti regény szerzője, Pierre Boulle vihette haza, aki még angolul sem tudott, az igazi forgatókönyvírók, Michael Wilson és Carl Foreman ugyanis feketelistán voltak a hidegháborús boszorkányüldözés miatt, mivel kommunista szimpatizánsoknak tekintették őket.
Arábiai Lawrence (1962)
Kis túlzással mondhatjuk, hogy David Lean (a listán már szereplő Híd a Kwai folyón, Doktor Zsivágó) volt korának Steven Spielbergje, annyi hátránnyal, hogy ő angol volt, és jóval kevesebb filmet csinált. Az első világháború egy kevésbé ismert színterére, az Arab-félsziget zavaros viszonyai közé visz el ez a hétszeres Oscar-díjas, lélegzetelállító látványvilágú, epikus történelmi film. A valóban létezett T. E. Lawrence (Peter O'Toole fantasztikus alakításában) hőse a brit hadsereg térképész hadnagya az első világháborúban, aki mintegy véletlen kerül az oszmán birodalom ellen lázadó arab törzsek élére.
Na jó, nem annyira véletlen, az angolok sokat tettek azért, hogy kirobbantsák, majd fegyverrel lássák el a lázadást, és Lawrence feladata lett az egymással is háborúskodó arab törzseket szövetségbe kovácsolni, majd megindítani őket a törökök ellen. Mint tudjuk, sikerrel járt, és mint tudjuk, az arabok végül nem, vagy csak részben kapták meg jutalmukat a nagyhatalmaktól – de volt olajuk, és innen már mindegy is volt. Lean hihetetlen történelmi tablót rajzolt a kor adottságaihoz képest elképesztő munkával és eredménnyel.
A tábornok (1970)
George S. Patton (George C. Scott) elképesztő karakter volt: lovastisztként kezdte karrierjét, majd az I. világháború alatt az első amerikai tankparancsnok lett, később ő lett hazája páncélos doktrínájának kialakítója. Öttusázott, sőt olimpikon is volt, ezen kívül költő, pilóta, rendkívüli klasszikus műveltséggel bírt, több nyelven beszélt, miközben nyers és profán volt. A II. világháborúban az észak-afrikai hadszíntéren már egy hadtestet vezényelt, gatyába rázva az eleinte gyengén teljesítő zöldfülű amerikai katonákat. Franklin J. Schaffner (A majmok bolygója, Pillangó, A brazíliai fiúk) életrajzi filmje innen kíséri végig a rendkívül ambiciózus és agresszív parancsnok életét. Akit katonai sikerei egyre előrébb visznek, hogy aztán saját meggondolatlan tettei gáncsolják el.
A film, amelynek a forgatókönyvírója a fiatal Francis Ford Coppola volt, legnagyobb erénye, hogy képes Patton személyiségének összetettségét megragadni. Aki végtelenül hiú, harsány és otromba, de közben ókori klasszikusakat idéz, franciául cseveg, és kétségkívül inspiráló és hatékony vezető.
A szarvasvadász (1978)
Michael Cimino Robert De Niro, Christopher Walken és John Savage főszereplésével forgatott klasszikusában az alkotó a vietnámi háború poklába viszi – jó hosszú felvezetés után – átlagos kisember hőseit, egy bányászváros ukrán származású lakóit, miközben tartalmilag (a 3 órás játékidejű alkotásnak nagyjából csak a harmada játszódik igazi háborús közegben) és mondanivalóját tekintve is sokkal többé válik háborús filmnél. Cimino lélektanilag is pontosan mutatja be a három férfi három különféle reakcióját egy szélsőséges határhelyzetre,
akárcsak a szóban forgó trió tagjainak egymáshoz való viszonyát és a kapcsolat dinamikáját, változását. A híres oroszrulett-jelenet pedig önmagában is olyan zseniális, hogy már csak emiatt is érdemes lenne megnézni. A szarvasvadász úgy mutat be tökéletesen három ugyanonnan induló, mégis egészen máshova érkező emberi sorsot, hogy közben elkerüli mind a háborús propaganda, mind a háborúellenes humanista kiáltvány csapdáját – egyszerűen „csak” egy örök érvényű filmalkotás.
A szakasz (1986)
Az ekkor Hollywoodban már befutott forgatókönyvírónak számító Oliver Stone rendezői bemutatkozásában saját vietnámi háborús élményeit mesélte el, alteregója pedig a háborúba önkéntesként jelentkező Chris Taylor (Charlie Sheen). Akinek sokat kell tanulnia mind az ellenségről, mind a saját hadseregéről, és ebben két veterán őrmester is segítségére van. A humánus Elias (Willem Dafoe) törődik az embereivel, vigyáz a civil lakosságra, míg a sebhelyes Barnesnak (Tom Berenger) és az embereinek semmi sem számít, hidegvérrel kivégzik az ártatlan civileket is.
Nem csoda, hogy a két harcedzett férfi egymás ellen fordul, és Chrisnek választania kell, melyik oldalra áll, a vietkongok pedig támadásba lendülnek. A hiteles és izgalmas, 4 Oscar-díjat elnyerő film azóta a vietnámi háború alapvetése lett, ráadásul elérte, hogy Charlie Sheent egy időre komoly színésznek tekintsék, de az igazi főhős itt az Eliast alakító Willem Dafoe, aki ezzel a szereppel robbant be.
Schindler listája (1993)
Könnyű nem szeretni, de tisztelni és elismerni a valaha készült leglátványosabb Holokauszt filmet, hisz nincs is mit szeretni rajta. Nonstop borzalom és szenvedés az, amit látunk, és ugyan tudjuk, milyen sok embert mentett meg Steven Spielberg filmjének hőse, a nácikkal cimboráló, a zsidókban eleinte csak olcsó munkaerőt látó német iparmágnás, Oscar Schindler (Liam Neeson), ez a „sok” valójában egy nagyon apró csepp a több milliónyi zsidó és nem zsidó áldozat között. A fekete-fehérben felvett megannyi szenvedés - persze tudjuk, ott van a piros ruhás kislány is, talán kissé túlságosan is hatásos gesztusként – mögött egy nagyszerűen megszerkesztett és bravúrosan fényképezett történet és számos egészen rendkívüli alakítás áll, és a remek színészek közül is kiemelkedik Ralph Fiennes, mint a szenvtelen, szadista lágerparancsnok. Létező karakter valódi szokásáról beszélünk, aki a reggeli után félmeztelenül az erkélyéről a táborlakókra vadászgat bemelegítésként a „munkakezdéshez”.
A rettenthetetlen (1995)
Lehetne sorolni - megtettük mi is - hogy hány történelmi pontatlanság és hiba van Mel Gibson rendezésében, de a lényeg az, hogy ez a film mindig is közönségkedvenc volt és lesz. Gibson 5 Oscar-díjat nyert vele, beleértve a legjobb filmnek és rendezőnek, illetve operatőri munkának járót is, ami azért elég szép szó, és újra divatba hozta a kék arcfestést. Amit persze hősünk, az angolok ellen harcoló skót felkelő, William Wallace valószínűleg nem használt, ahogy szoknyát sem hordott és francia királylánnyal sem kavart, az viszont biztos, hogy többször is legyőzte korának egyik legerősebb hadseregét és újfajta hadviselést vezetett be, amely a lovagiasság helyett a taktikát és a megfélemlítést helyezte előtérbe. És mindezt Gibson remekül ábrázolja a maga szokásos nagyzoló és enyhén szadista módján.
Az angol beteg (1996)
Hát igen, gróf Almásy László valóban sivatagkutató és nyelvész volt, világlátott, nagy tudású ember, aki egyrészt nem volt olyan jóképű, mint az itt őt játszó Ralph Fiennes, másrészt a világháború alatt történetesen nem a briteknek, hanem a németeknek dolgozott, ha minden igaz, még gróf sem volt, és melegként nyilván nem folytatott viszont egy angol arisztokrata feleségével. Ha ezektől az apró részletektől eltekintünk, akkor Anthony Minghella filmje rengeteg izgalmat, fordulatot és szépséget kínál, annyi drámát, hogy az három másik filmnek is sok, és persze nagyszerű színészek csodás alakításainak sokaságát egy fantasztikus tájon. Nem is csoda, hogy a film készítői rendkívüli díjesőt tudhatnak magukénak: 7 Oscart (legjobb film, rendező, operatőr, női mellékszereplő, jelmeztervezés, hang, vágás és filmzene), valamint 5 BAFTA- és két Golden Globe-díjat.
A bombák földjén (2008)
Az iraki háború során egy, egyre veszélyesebb feladatokat vállaló, adrenalin függő tűzszerész (Jeremy Renner) vezetésével működő osztag munkáját bemutató film összesen hat Oscart nyert, amiből a legfontosabb Kathryn Bigelow rendezőnőnek jutott – az első nőként a kategória történetében. Az osztag tagjai nap mint nap bombákat hatástalanítanak a háborús övezet kellős közepén. Életük azon múlik, hogy sikerül-e a megfelelő zsinórt elvágni idejében,
mielőtt valaki felrobbantaná az elrejtett tölteteket – és az illető rendszerint a közelből figyeli őket egy mobiltelefonnal a kezében, amely működésbe hozhatja a detonátort, miközben társai bármikor tüzet nyithatnak az amerikaiakra. Bagdadban mindenki potenciális ellenség, ezért hőseinknek belső konfliktusaik ellenére össze kell tartaniuk, de nem segít, vezetőjük megszállottan nem vesz tudomást a halál közelségéről, társaitól eltérően, akik egyszerűen csak túl akarják élni a már alig néhány napos küldetést.
